Chapter 8.~

- Jaj, olyan kis édes volt - csapta anya össze a kezét már sokadszorra, én pedig válaszként csak unottan mormogtam.

- Elmondanád kérlek még egyszer, hogy honnan is ismered? - nézett rám akkor összehúzott szemöldökkel apa, miközben az emberek között szlalomozott.

Nem szerettem volna nekik elmesélni, a pontos történetet, sőt azt sem hogy az a "kis édes" igazából egy rocksztárféleség, szóval improvizálnom kellett.

- Egy szinten volt a szobánk - vontam meg a vállam, és érdektelenséget tettettem - Összefutottunk párszor - és igazából ez részben igaz is volt.

Szerencsére ezzel, és anyu jelentőségteljes pillantásaival letudtam az egész Luke-s ügyet mára. El sem tudom képzelni, hogy juthatott ilyen az eszébe! Csak úgy odasétál hozzám a szüleim előtt? Egyáltalán mit keres itt? Talán üldözésmániás, lehet hogy csak énközpontú vagyok, de rögtön az jut eszembe hogy követett ide. Hogy valahonnan tudomást szerzett róla, hogy ide jövök pár hétre, és ezért van itt. Persze ez hülyeség, de attól egy apró mosolyt csal arcomra az ötlet, de csak egy pillanatra. Szemem végigszalad a szobán, megakad a két bőröndömön. Az egyiket én pakoltam be, pár ruhadarabbal és egyéb mindennapi apróságokkal, a másikat, a nagyobbikat anya csomagolta nekem, mikor elhatározták hogy meghosszabbítják a kiruccanásom. Felmerül az ötlet, hogy talán megnézhetném miket pakolt be nekem, de ekkor zümmögést hallok a hátizsákom felől, majd felcsendül a Chocolate nevű szám, ami az elmúlt hétben nagyon megtetszett, így beállítottam csengőhangnak. Feltápászkodok, és egy pillanatra arra gondolok, hogy talán Hanna az, de a gondolat elröppen, tudván hogy Hanna ragaszkodik a saját csengőhanghoz, szóval ő biztos nem lehet. Pedig olyan szívesen beszélnék vele!

Mikor kiemel a telefonom a fekete táskából, már szinte biztos vagyok benne, hogy Bo az, de csalódnom kell.

A kijelzőn elegáns fehér betűkkel egy olyan név villog, akire nem számítok.

Luke.

Nagyon remélem, hogy bocsánatot akar kérni a ma délután miatt, ez az egyetlen ok, amiért felveszem a készüléket.

- Mit akarsz? - szólok bele tettetett komolysággal, de hangom legnagyobb sajnálatomra megremeg.

- Tudod, ha egy rock banda tagja vagy, és jól akarod csinálni a dolgod, akkor elég sűrű a napirended - válaszol mindenféle köszönés nélkül, én pedig sóhajtva eldőlök az ágyon, és beszippantom nagyi illatát, ami átlengi az egész szobát - Viszont, rád tudok időt szakítani.

- Tudod - kezdem utánozva a hanghordozását -, szerintem ha egy rock banda tagja vagy, egy jó rockbanda tagja, akkor nem igen törődsz a napirenddel.

- Ezzel azt akarod mondani, hogy nem szereted a bandám?

- Nem mondok én semmit - kuncogok, mire ő is felnevet. Ekkor észbe kapok, és próbálok újra komoly lenni - Viszont nem tartok igényt arra, hogy időt szánj rám.

- De én igen.

- Ezzel mit sem érsz, ha én nem akarok időt szánni rád.

- Ez sértő volt - mondja sértődött hangon.

- Nem szántam annak.

- Ez azt jelenti, hogy velem töltöd a holnap délutánod?

Elgondolkozok. Igazság szerint miért is vagyok ilyen elutasító vele szemben? Félek, mert híresség. De akkor is. Nyár van, ilyenkor elfogadható ha egy napig nem törődünk a dolgok következményeivel.

Jól halhatóan sóhajtok.

- De csak ha utána békén hagysz.

Hallom ahogy jóízűen felnevet.

- Ha utána még mindig azt akarod, hogy hagyjalak békén, akkor igen, ígérem - hangjában valami mérhetetlen kedvesség csendül, ami még ezt a mondatot is gyönyörűvé változtatta, és elképedtem, hogy milyen érzéseket váltott ki belőlem.

- Ezt meg hogy értsem? - próbálom palástolni a vidámságot a hangomban, és inkább gúnyosan beszélni.

- Hidd el, könyörögni fogsz a társaságomért.

És ekkor minden barátságos gondolatom vele szemben elszáll, bár tudom, hogy viccelődésnek szánja.

- Azt majd meglátjuk - mondom kifejezéstelen hangon.

Csen van, egyikünk sem szól.

- Akkor ... - kezd bele.

- Kérdezhetek valamit? - szólalok meg hirtelen.

Szinte hallom, ahogy meglepetten beszívja a levegőt.

- Persze.

- Nem akarom hogy félreérts, vagy azt hidd, hogy gondolok rólad valamit, amit egyébként nem - megállok, és megpróbálok jobban fogalmazni - Mármint... szóval, tudod, miért érdeklődsz ennyi irántam?

Felkészülök a gúnyos nevetésre, de helyette teljes csend van, és épp mikor már megkérdezném, hogy még itt van-e, akkor szólal meg.

- Őszintén? - halkabban beszél, mint az előbb, de csak alig észrevehetően - Nem tudom.

A szoba ajtaja hirtelen kitárul, és ugrándozva Jimmy jön be hozzám, majd valamit dúdolva felmászik mellém az ágyra. Mosolyogva néz rám, majd a telefonra.

- Mennem kel - mondom - Szia.

Nem várom meg, hogy elköszönjön, rögtön kinyomom.

Pár perc múlva már kapom is az sms-t.

14.00 buszmegálló.

 L, x

A stílusos késés az erősségem. 

14.04-kor fordulok be az útra, amin a buszmegálló van, ezt onnan tudom ilyen pontosan, hogy Luke pont ekkor hív fel. Természetesen kinyomom, mivel már innen látom szőke fejét, ahogy nem túl feltűnően az embereket figyeli, vajon köztük vagyok-e. Látom, ahogy néhány lány áll tőle pár méternyire, és kicsit sem zavartatva magukat bámulják, és vihorásznak. Azt nem tudom, hogy Luke tényleg nem veszi észre őket, vagy csak próbál nem oda figyelni rájuk. Szeme pont akkor találkozik az enyémmel, mikor az egyik, magas, rövid vörös hajú lány ugrik mellé, kezében a telefonjával. Luke a lányról visszanéz rám, majd újra a vörösre és mosolyogva mondd valamit.

Megállok, azt tervezem hogy megvárom míg mind a három lány képet csinál, beszélget az imádottjával. Egyik lábamról állok a másikra, mikor a barna hajú már a negyedik képet készíti. Luke szeme újra összetalálkozik az enyémmel, és  valószínűleg leolvassa róla nyugtalanságomat, mivel kedvesen búcsúzik a lányoktól, és felém kezd lépkedni.

- Késtél - mondja egy mosoly kíséretében.

- Te is megvárattál - biccentek a lányok felé, akik izgatottan nyomkodják a telefonjukat.

Luke válaszként csak vállat von, majd abba az irányba kezd menni amerről jöttem. Össze kell szednem magam, hogy tartsam vele a tempót, de ahogy észreveszi fáradozásom kissé lelassít.

- Hová megyünk? - kérdem.

- Öhm, nem nagyon ismerem ezt a várost, így a Google-t meg egy szállodai asszisztenst hívtam segítségül - megáll a sarkon és körbenéz - Azt mondták van itt valami étterem szerűség. Gyorskajálda, tudod.

Felnevetek elveszettségén.

- Igen, valóban van egy. Gyere.

Balra fordulok, egy keskeny utcára, ahova pár üzlet hátsókijárata nyílik csak. Általában nem járok ilyen helyeken, mivel nem túl bizalom keltőek, és minden thrillerben ilyen kis eldugott utcákban ölik meg a főhősnőt, vagy egyéb mocsokságokat tesznek vele, de most ezt megpróbálom figyelmen kívül hagyni, és felszegett fejjel trappolok Luke előtt.

- Fényes nappal van, de ettől a helytől kiver a víz - mondja viccelődve, hangjában egy cseppnyi félelem sem hallatszik.

Épp mikor válaszra nyitnám a szám, az egyik ajtó kivágódik, és egy hosszú ősz hajú nő esik ki rajta. Térdre esik, és utána elterül a földön az ajtó pedig magától visszacsapódik, majd egy résnyire újra kinyílik. Nem is a nőtől, sokkal inkább a förtelmes, nyikorgó hangtól ugrok meg, egyenesen Luke mellkasának, aki nem számít hirtelen ijedségemre. Tenyere a felkarom szorul, mintha félne hogy elesek. Kiszabadítom magam fogásából, és kínosan bocsánatot kérek. Ő csak biccent és a nőhöz siet, aki azóta mozdulatlanul hever a földön.

- Hahó - lökdösi meg a vállát Luke.

A nő - aki mellesleg nem lehet több 30-nál, ősz haja ellenére - vihogva fordul meg, így most a hátán fekszik, és úgy bámul felváltva Lukera és rám.

- Nem kell megijedni drágáim, kutya bajom. Mindjárt fel is állok - lábára próbál nehézkedni, de az összecsuklik alatta, mire Luke keze rögtön előrelendül, hogy megtartsa a hölgyet.

Először azt hittem, hogy részeg, de most már biztos vagyok benne, hogy nem az.

- Mi történt? - kérdezem kedvesen, és leguggolok mellé.

- Semmi, semmi - rázza a fejét - Menjetek csak tovább, pár perc és összeszedem magam, igazán nem kell velem foglalkoznotok.

- Lábra se tud állni - jegyzi meg Luke tárgyilagosan.

A nő nevetésben tör ki, de pár perc múlva már halk zokogásba kezd, kezét a tenyerébe temetve. A haja előrehullik, és ekkor veszem észre hogy nem ősz, hanem fehér. Tört fehér. Amellett, hogy nagyon tetszik ez a szín nekem, nagyon öregít is, ezért gondolhattam idősebbnek.

- Elárulja a nevét? - valamilyen késztetést érzek rá, hogy a kezem a vállára tegyem, így vigasztaljam, de végül nem mozdulok.

- Emma - nyöszörgi - a nevem Emma.

- Én Claire vagyok ő meg..- Lukera nézek, nem tudom mit mondjak, ő mégis csak nem akármilyen Luke.

- Én meg Luke vagyok - fejezi be helyettem.

Emma biccentéssel jelzi, hogy tudomásul vette.

- Nincs szüksége segítségre? - kérdem, mire Emma hevesen kezdi rázni a fejét.

- Nem, nem! Kérem ne szóljanak senkinek! - szeme kétségbeesetten villog.

- De..

- Kérem! Nagyon kérem! - nem értem miért olyan fontos neki ez, de rábólintotok, és Luke is követi a példám.

Emma hálásan néz ránk, majd sikeresen lábra áll, mikor hirtelen türelmetlen hangot hallok.

- Luke? Te vagy az, az isten szerelmére?! Luuuke!

Luke a neve hallatára megfordul, majd nagyot sóhajt. Követem a tekintetét, és egy magas, fekete hajú hölgyet látok felénk közeledni.

- Chyntia - biccent neki oda.

A nő - Chyntia - idegesen püfög felénk, élénk kék magassarkúban és kék-fekete csíkos régi stílusú ruhában. Elég... tekintélyt parancsolónak tűnik.

Mivel úgy ítélem meg, hogy nekem kettejük ügyéhez semmi közöm, megfordulok, hogy még több információt kiszedjek Emmából, de meglepetten veszem észre, hogy eltűnt. Az ajtó amin pár perccel ezelőtt szó szerint kivágódott, most már bezáródott.

Tehetetlenül körbenézek, de mivel semmi esély rá, hogy megtaláljam, oda sétálok Lukehoz és a fura-nőhöz, akinek vörös feje úgy néz ki, mintha mindjárt felrobbanna.

- ... tudod, hogy ez mivel jár, és nem feledkezhetsz meg a kötelezettségeidről, csak azért hogy megbízhatatlan lányokkal töltsd a délutánod - kiálltja.

- Claire nem megbízhatatlan - mondja higgadtan, amivel mosolyt csal az arcomra.

- Nem érdekel! - most már tényleg kíváncsi vagyok ki ez a Chyntia, hogy csak így leordítja Lukeot - Velem jössz! - megfogja az alkarját, és taszít rajta egyet, majd tekintetét rám emeli - És te is!

- Én? Hova? És minek? - nézek rá összezavarodva.

- Majd megtudod!

- Mondom, hogy Claire megbízható! - mondja Luke.

Megbízható? Mivel kapcsolatban kell megbízhatónak lennem? És miért érdeklem én ezt a nőt?

- Te, annak gondolod. Én nem. - hangjából egyértelműen érződik melyikük véleménye a fontosabb.

Hirtelen mellém lép, belém karol és visszavezetni a főútra.

- Elnézést, hogy így rád kiabáltam az előbb - mondja mézes-mázos hangon - De ez a kölyök néha annyira fel tud húzni! - szabad karját az égnek emeli, és jelentőségteljes pillantást vet Lukera, aki a másik oldalán ballag - Mindegy is, ne izgulj, kedves, amint... kényelmesebb helyre kerülünk, mindent elmagyarázok. - biztató mosolyt villant rám, mire én még jobban összezavarodom. Kérdőn nézek Lukera, de ő csak megvonja a vállát, és zavartalanul sétál tovább.

Én pedig úgy érzem magam, mint akit épp készülnek elrabolni.

Chapter 7.~

Sziasztok!

Igen, még élek, és szörnyen sajnálom, hogy majdnem két hétig nem hoztam ezt a részt! Tényleg.

Ezentúl próbálok majd odafigyelni, és betartani a heti egy fejezetet. 

Remélem tetszik, ha igen kérlek tudasd velem hozzászólásként, vagy csak a kis kocka kipipálásával. Jó olvasást!:)

Tami xx

___________________________________________

- Nyerni fogok! - vigyorog rám Bo, majd belekortyol a dobozos kólájába - Megint.

Elmosolyodok, és a földre fektetett társasjátékra nézek.

Délelőtt kikísértem Hannát és Tanyát a reptérre, búcsúzásként sokáig ölelgettük egymást, majd mikor visszaértem a szállodába, Boba bukkantam - szó szerint; egymásnak rohantunk a bejáratnál - és azóta együtt töltjük a napot, aminek örülök, mivel semmiképp sem szeretnék egyedül maradni. Elmentünk szétnézni, felszálltunk egy olyan aranyos turista buszra is, de mint később kiderült, már Bo is járt Londonban, sőt többször mint én, de attól mindketten élveztük az utat. Boval az elmúlt három napban elég közel kerültünk egymást, ahhoz képest hogy legelőször a frászt hozta rám.

- Nem szeretem a sakkot- mondom nevetve.

- A sakkot senki se szereti - próbál bölcs lenni Bo - Csak vannak akik úgy tettetik hogy igen.

Nem tudom igaza van-e, de azért elnevetem magam és előrebököm az egyik bábut.

Ma reggel láttam a hatalmas buszt, ami a hátsóbejáratnál várakozott a 5 Seconds of Summerre, és annak is szemtanúja lehettem, ahogy halkan felszállnak rá a fiúk. Azt nem tudom, hova mentek, de örültem neki, hogy elmennek. Tegnap este elutasítottam Luke-ot, amihez az előtte való táncolás és a cukros italok adták meg a bátorságot szerintem. Valószínűleg most egy másik lányt próbál felvenni egy másik városban.

- Sakk-matt - kiállt fel vidáman Bo.

- Nem hiszem el, hogy mi komolyan sakkozunk - mondom, és feltápászkodok a szőnyegről.

- Mert mit akarsz csinálni? - Bo hanyatt vágódik, és a szőnyeg selymes anyagát kezdi simogatni - Lemehetünk a hallba cukkolhatunk embereket, vagy csak ehetünk...és cukkolhatunk embereket.

Az ablakhoz sétálok, és kinézek rajta. Az utcai világítás fényei egybeolvadnak, az eső csepereg. Glasgow jut eszembe, az éjszakák mikor az eső csepergése a párkányon volt az altatódalom, hogy több csizmám volt mint tornacipőm és a nagymamám hatalmas esernyőgyűjteménye, amit még a legtöbb angol is megirigyelne.

Ekkor megszólal a telefonom megtörve a gondolatmenetem. Bo nem zavartatja magát, hatalmas fekete szemével tovább bámulja a plafont, miközben szőnyeg-angyalt csinál. Vagy valami olyasmit.

Kikutatom a táskából a fekete Samsungomat, és sokáig nézem a kijelzőn villogó ismeretlen számot, míg azon gondolkozom felvegyem-e.

- Igen? - szólók bele végül sóhajtva.

A vonal túlsó végéről izgatott mozgolódás és susmogás hallatszik, de senki se szól a készülékbe.

- Hahó? - mondom kicsit ingerültebben, és már készülöm kinyomni, mikor egy férfi hangot hallok. Pontosabban többet.

- Felvette, felvette! - mondja valaki halkan és meglepetten, mire a másik biztatja a beszédre.

- Leteszem - mondom.

- Adjátok ide, az Istenért - mondja egy ismerős hang, majd a telefon hozzásúrlódik valamihez, és egy hangos koppanás után újra hallom a hangját - Szia Claire, te vagy az?

- Igen, ki az?

- Óh, szia - köszön még egyszer most már nem olyan komoly hangon - Calum vagyok.

Egy pillanatig nem szólalok meg, azon gondolkozok melyik is Calum. A fekete. Ő tűnik a legértelmesebbnek.

- Szia Calum - mondom kifejezéstelenül. Bo rám néz, és suttogva megkérdezi, hogy ki az a "kálúm". Csak megvonom a vállam, és a fal felé fordulok - Mit szeretnél?

Újra csörgés, és susmogás hallatszik, majd egy másik szól a telefonba.

- Luke telefonjából néztük ki a számod.

- Oké - nem igazán tudok ennél jobb választ erre a kijelentésre.

- Michael vagyok egyébként - mondja majd elkezd vihogni.

- Én meg Ashton - szólal meg Ash. - Hogy vagy Claire? - nem várja meg, hogy válaszoljak - Jól? Az jó.

- Le kell tennem - mondom, mivel semmi kedvem beszélgetni velük. Épp most kezdtem örülni, hogy megszabadultam tőlük, erre felhívnak.

- Ne - kántálja Michael és Ashton.

- Hagyjátok már! -  mondja Calum - Késő van, ha nem szeretne beszélni akkor nem szeretne. - hallom ahogy elveszi a telefont - Bocsi, Claire.

- Nem gond - hadarom meglepődve - Tényleg megyek. Sziasztok.

- Szia! - ez Calum.

- Jó éjt! - ez talán Michael de nem vagyok biztos.

Mielőtt kinyomom, tisztán hallom hogy "Hívd fel Luket, Claire!".

~...~

Szokatlan, hogy ma reggel én kelek fel legkésőbb. A fiúk az elülső szobában ülnek, megmosakodva és - Ashton kivételével aki gondolom elveszítette a felsőjét valahol - teljesen felöltözve.

- Jó reggelt - mondom, hangom kissé rekedtes, a szemem meg apró csíkba húzza magát, a hirtelen fénytől.

- Még csak most keltél fel?! - csattan fel Cynthia, aki eddig fel alá járkált a szobában, most meg egyenesen felém lohol. Ma nincs rajta a szemüvege, helyette egy erős sminket készített - Lucas! 37 perc múlva interjútok van, te meg csak... - nem folytatja, helyette csak végig néz rajtam - Menj és készülj el - sóhajt.

Biccentek, de mielőtt a mosdóba mennék, veszek egy marékkal a chipsből ami egy barna tálon hever az asztalon, és a fiúkra vigyorgok, akik a szokottnál izgatottabb szemmel néznek vissza rám, Ashton még a vállamba is boxol.

- MOST! - menydörgi Cynthia.

- Oké, oké - morgom teli szájjal, és az kezemmel intek neki.

- És Luke - szól utánam, mire megfordulok és kérdőn nézek rá - Borotválkozz meg kérlek, borzalmasan nézel ki.

A mi mindig őszinte Cynthiánk!

Ahogy behajtom magam mögött a mosdó ajtaját, az azonnal kinyílik, és Ash viharzik be rajta, kezében egy szürke pólóval. Egy ideig csak állok, gondolom szeretne valamit a mosdóból, de ő nem mozdul, csak bámul.

- Na, nem készülődsz? - mutat a tükörre - "Már csak 37 peeerc, el fogsz késni" - utánozza Cynthia hangját.

- Itt fogsz állni? - kérdezem felhúzott szemöldökkel.

- Igen - bólint és belebújik a pólóba - De ha gondolod - látványos mozdulattal alrébb csúszik egy méternyit - itt is állhatok.

- Ha ha - nevetést tettetek, és jelentőségteljes pillantást vetek az ajtóra a vállam fölött.

- Amúgy csak Cynthiának nem tetszik a kendőm, és azt mondta cseréljem le - mondja és lehúzza fejéről a zöld anyagot.

- Nekem tetszik a kendőd - nézek rá a tükörből, mire ő megrázza a fejét. Mellém lép, kezével beletúr a hajába míg tükörképét bámulja, majd az ajtó felé veszi az irányt. Ahogy lenyomja a kilincset megáll, visszafordul, arcán hatalmas nagy vigyorral.

- Nem hiszem el, hogy ekkora barom vagy!

- Mi van? - kérdem összezavarodva. Mikor hagy már készülődni?

- Felhívtuk Clairet - arcán még az előzőnél is önteltebb mosoly terül el.

- Ne már, ember!

- De - már csak halvány mosly ül az arcán, vállat vonva folytatja - Nem volt beszélgetős kedvében.

Most rajtam a sor hogy elmosolyodjak.

- LUKE MEGVAGY MÁR? - hallom Chynthia hangját mire sóhajtok egyet.

- Tűnés! - kinyomom Ashtont az ajtón, majd bezárom azt.

~...~

Szeretem a vonatokat. A repülőn még mindig nem érzem magam valami jól, bár már párszor utaztam, a metrót eltűröm, de mindig is a vonat volt a kedvencem ilyen szempontból. Bo - annak ellenére hogy pár napja ismerjük egymást - könnyezve búcsúzott el, és megígérte, hogy még találkozunk. Ő délre utazik, Brightonba én pedig északra, Glasgowba. Nem tudom, mikor tartózkodunk majd újra egy városban, de remélem hamar. Nagyon jól éreztem magam az alatt az egy nap alatt amit ténylegesen együtt töltöttünk, még Boe-val is sikeres beszélgetésbe elegyedtem a pizzáról, ami körülbelül így hangzott:

Én: Boe, pizzát rendelünk Boval, te is kérsz?

Boe: Aha.

Én: És milyet?

Boe: Olyat mint Bo.

És utána nem szólalt meg. De én ezt akkor is siker ként nyugtáztam, és még sokáig büszke leszek rá.

Most anyára pillantok, aki apa kezét simogatja a térdén. Néha egymásra néznek és elmosolyodnak, amitől én is jobb kedvre derülök. Viszont az, hogy Glasgowba kell utaznom, még ha csak két hétre is, nem lelkesít. Hiányoznak a nagyiék, meg Jimmy, a 9 éves unokatestvérem, de akkor is (szívesebben mentem volna haza Hannával). Jimmy és az anyukája, Nora nagyiéknál laknak, mivel Nora rengeteget dolgozik. Emlékszem, régen, mikor még Glasgowban laktunk, én is sokat vigyáztam Jimmyre. Dominóztunk, bár egyikünk sem igazán tudta, hogy kell helyesen játszani, így Jimmy javaslatára építőkockaként használtuk, és abban versenyeztünk, ki tud magassabb várat építeni. Az esetek többségében ő nyert, mivel mindig nagyon remegett a kezem, és már a harmadik szinten felborítottam szegényes váramat. Ilyenkor, mikor ő már majdnem olyan magas várat épített mint ő maga, és látta, hogy én alig haladok, mindig belerúgott a saját építményébe, a világ legártalmatlanabb barna szempárjával nézett rám, és azt suttogta 'Eldőlt!'. Én erre mindig megcsikiztem, és bunyózva hemperegtünk a földön.

Majndem két éve nem láttam se Jimmy-t, se Norat, persze tartottuk a kapcsolatot telefonon, de izgatot vagyok, hogy újra láthatom őket. Viszont nem szeretnék találkozni a régi szomszédainkkal - pár utcával laktunk lentebb mint nagyi, egy aranyos kis barna ikerházban - osztálytársaimmal, vagy bárkivel. Csak egyszerűen nincsen hangulatom hozzá.

- Na béna volt a koncert? - böki meg a vállam Dan. Mosolyogva néz rám, és nekem rögtön az jut eszembe, hogy ha nem lenne a testvérem, akkor elkéne tőle olvadom, ha csak rám is néz. A szeme sötétzöld, mind ahogy az anyáé, haja hollófekete és a tarkóját súrolja. Egy fejjel magasabb nálam, erős állkapcsával, vékony szájával egyáltalán nem hasonlít rám. Tipikusan az a srác volt, akiről a legtöbb lány álmodozik, viszont én erre a gondolatra mindig elundorodom. Mégiscsak a testvérem!

- Nem volt az. Elment - vonom meg a vállam, és a vonat ajtajának támasztom a fejem, remélve hogy ennyivel letudom a témát.

- Elment - ízlelgeti a szót, amivel nyiltan kifejti hogy többre számít. 

"Óh, igen, kedves bátyuskám, mikor vége lett a koncertnek az egyik nyomorék bandatag elütött, aztán meghívtak egy béna buliba, ahova Hanna rávett, hogy menjek el, mert egyébként nem akartam. De várj, itt még nincs vége! Ugyanaz a tag, aki elütött, elhívott randizni, amire én nemet mondtam természetesen, de egy idióta vagyok és megadtam neki a telefonszámom, amin a bolond haverjai máris zaklatnak. Egyébként semmi különös, neked milyen volt a heted?" - lehet hogy a "nyomorék" jelzőt kihagyom, mivel azért annyira nem nyomorék...

- Igen, elment - bólintok - A végén még lehet, hogy meg is kedvelem őket. 

- Szóval akkor jól érezted magad? - lép be a beszélgetésbe apa is, viszont ő magyarul. Sose értettem mi ez a nagy szeretete Magyarország iránt, de szerintem többe tud róla mint egy magyar állampolgár.

- Kedvesem, legalább míg itt vagyunk, beszélgethetnénk az anyanyelvünkön - szorítja meg anya kedvesen a kezét. Ő pedig az anyanyelvünk hű örzője. Én személy szerint mindkét nyelvet kedvelem, de mégis könnyebb számomra angolul beszélni.

Apa lemondóan sóhajt, majd rám néz.

- Igen, jól éreztem magam.

- Ennek nagyon örülök - mosolyog anya, majd felnéz a vagonajtó fölötti kijelzőre, és izgatottan kiállt fel - Szedjétek össze a cuccaitokat, drágáim! Pár perc és megérkezünk - az utolsó szót énekelve ejti ki, mire én mosolyogva állok fel.

~...~

Szokatlanul szép idő van, mosolyogva emelem fel a fejem az ég felé, hogy beszippantsam a nap élénkítő sugarait. A fiúk lázasan rohannak befelé a szállodába, reménykedve hogy nem találkoznak senkivel, de engem ez nem zavar, örülök a melegnek, az köd nélküli Glasgownak. Szemem átsiklik a szemközt lévő buszmegállóra, ahol páran várakoznak. Legtöbbjüknek már valószínűleg vége a napja, munkából siethetnek hazafelé. Elgondolkozok, milyen napjuk lehetett? Vajon újság szerkesztőnél dolgozik valamelyik, és stesszes napja volt a havi megjelenés miatt? Vagy irodai munkások, és ki se látszanak a papír tömegekből, és még most is azon jár az agyuk? 

Az én napom eddig kellemes volt, mondhatni. A leedsi interjú rövid volt, és sablonos, az alig pár órás úton pedig kipihentem magam, most meg csak a ma esti koncerten jár az eszem. Szemem újra a buszmegállóra repül, ahova most érkezik a busz.

És akkor meglátom.

Hosszú, barna haját ma összefogta, ami még így is nagyon jól áll neki. Rövid fekete nadrágot, és bő szürke atlétát visel, egy oldaltáska, és sötét bőrönd van nála. És nem mellesleg egy magas, fekete hajú fiú mellett áll. A barátja lenne? Ezért utasított el? A gondolatra kissé elbizonytalanodom, de ennek ellenére átadom a gitártokom Timnek, hogy vigye be a szállodába, az összes többi cuccommal együtt, és Claire felé veszem az irányt.

Ő nem vesz észre, egészen addig míg meg nem bököm a vállát. Riadtan fordul meg, majd mikor meglát barna szeme tágra nyílik.

Oké, idejöttem. És most?

- Sziiia - mondja halkan, bizonytalanul.

- Szia - mosolygok rá.

Ahogy itt áll előttem, meglepetten, és kissé szétnyílt ajkakkal bámul, eszembe jut, hogy milyen gyönyörű. A maga módján, de az, és érzem, hogy nem tartja magát annak. Alacsony. Eddig észre se vettem, hogy ilyen alacsony, alig ér a vállamig.

Egy kedves, sötét hajú asszony lép mellé, és szolid mosollyal mér engem végig, majd Clairere néz.

- Ki a barátod, drágám?

Claire az ajkába harap, és úgy néz rám, mintha haragudna. Talán nem kellett volna idejönnöm?

- Ő, Luke - mondja kezével felém int - Luke Hemmings és nem a...

Nem hagyom, hogy befejezze a mondatot, rögtön nyújtom a kezem.

- Üdvözlöm! - mosolygok - Gondolom Claire anyukájához van szerencsém.

Claire csak a szemét forgatja, majd elkapja a fejét, és más irányba kezd nézni. Anyukája - ahogy feltételezem - viszont lenyűgözve néz rám.

- Igen, örvendek, a nevem Beth Fisher.

- Én pedig Liam Fisher vagyok - nyújtja a kezét az apukája is.

A magas srác nem mond semmit, csak a telefonját nyomkodja.

- Ő Dan - mosolyog bocsánat kérően Mrs. Fisher - Claire bátyja.

Ennek hallatán talán a kelleténél jobban is elmosolyodok. Szóval nem a barátja.

- Nagyon sajnáljuk, Luke, de Claire nem tud most maradni, még csak most érkeztünk - mondja Mrs. Fisher és Claire vállára teszi a kezét - De majd beszéljetek meg egy találkozót - látom a szemén, hogy nagyon izgatott. Anyukámra emlékeztet, mindig is lázba jött ha csak beszélgetem is egy lánnyal.

- Nem hiszem ho...

- Remekül hangzik! - vágok Claire szavába, mire ő szúrós szemmel néz rám, én viszont csak még jobban vigyorgok - Majd még beszélünk Claire - nézek rá, mire az arca egyre vörösebb árnyalatot vesz fel - Örvendtem - biccentek Mr. és Mrs. Fishernek, majd sarkon fordulok, és sietek is vissza a szállodába, míg az örömöm egyre inkább csak nő. Eleinte zavart, hogy rámenősnek kell lennem, de ahogy látom hogy idegesíti őt ez, én csak egyre magabiztosabb vagyok. Na meg hát, a szülei előtt csak nem utasít vissza!

Chapter 6.~

Sziasztok :)

Rengeteg mondani valóm van nektek! Először is az elmúlt egy hétben, minimum négyféle design-t láthattatok a blogon, volt mindenféle stílus, kikértem a véleményeteket is az egyikkel kapcsolatban és ugyanarra a véleményre jutottunk: borzalmas volt. Így hát gondolkozni kezdtem, mi a célom a történettel, és teljesen más képem van most, mint mikor megírtam a prológust. A blog címe, és stílusa pedig undorítóan nem illett az elképzelésemhez, így hát ma délután, miután megírtam nektek ezt a részt leültem, és elkezdtem tervezgetni. Végül ez maradt, remélem tetszik :) És igen, megváltozott a cím. Secret Game. Szerintem sokkal jobban illik a mondandómhoz, mint az előző. 

Ez a rész kicsit más, reménykedem benne, hogy attól elnyeri tetszésetek. Ha nem, ha igen kérlek tudasd velem kommentben, vagy egy pipával. 

Ez minden azt hiszem, jó olvasást, gyönyörű hétvégét! :)

Tami xx

_______________________________

Igaza volt, hülyeséget kértem tőle. Nem is ismer. Nem is akar ismerni. Talán ez az amiért én megakarom ismerni. Ahogy gúnyosan ejti ki hogy Hemmings, ahogy próbál távol maradni tőlünk, de hűséges is akar maradni a barátnőjéhez. Tetszik nekem.

Lenézek a telefonomra, amibe nem rég írtam be Claire számát, és forgatni kezdem kezemben a készüléket. Most nem hívhatom fel, de talán ha megérkeztünk. Vagy azt gondolná valami nyomulós lúzer vagyok? Már úgyis mindenfélét gondolhat rólam. Mit számít ha még lúzernek is hisz? Először is elütöttem, egy olyan kocsival, ami még csak nem is az enyém, aztán egy kézzel írott levéllel, áthívtam hozzánk, ami egy ép gondolkozásmódú személy számára igazán meggondolatlannak tűnhet majd randira hívtam, egy szívesség áraként (bár nem hiszem, hogy az már szívességnek számít, ha elvárunk érte valamit). Ő természetesen nemet mondott. Nem is vártam tőle mást. Viszont a telefonszáma nélkül nem hagyhattam el a szállodát.

- Luke, szerinted? - mondja valaki a nevem, én pedig felnézek. Ash, Mikey és Cal kíváncsian néznek rám, mire én megrázom a fejem, mintha kitörölhetném máshol járó gondolataimat.

- Mi az?

- Cal új tetkót szeretne. A lábára. Neked mi a véleményed? - Ashton fáradtan kortyol bele a citromos teájába, majd összeráncolja a homlokát, mintha ez az egyszerű mozdulat is fájdalmat okozna neki.

- Ja, klassz - bököm rá, nem nagyon izgatnak Calum tetkói.

- Hol jársz? - kérdezi Calum miközben tölt magának kólát, a két szenvedő barátunknak meg teát. Erősen másnaposok. Nem tudom mi történik ha a szálloda előtt találkozunk pár rajongóval. Majd megkérem Timet, hogy küldjön el mindenkit, ha Mikey meg Ash nem lesznek jobban.

- Sehol - vágom zsebemre a telefonom, mintha az utolsó esélye is elveszett volna annak, hogy felhívhatom Clairet. Itt biztos nem beszélhetek vele. Előttük nem - Csak elgondolkoztam. Korán keltünk, fáradt vagyok.

- Igaz is - vág közbe Mikey, aki egy rózsaszín takaróba tekerődve fekszik a földön, mert állítása szerint az sokkal jobb a gerincének - Claire és Hannah hova tűntek olyan hirtelen tegnap este?

- Talán nem bírták a részeg pofátokat - csap rá Calum barátunk színes fejére.

- Mi? Alig ittunk - mentegetőzik Michael, mire Ash fájdalmasan felnyög.

- Eh, mindjárt jövök - feltápászkodom kényelmes párnáim közül, de majdnem visszaesek, mikor Tim nagyot fékez, majd hátraordibál, hogy "Bocsi". A hátsó nappaliszerűségből nyíló folyosót és a fürdőszerűséget egy vékony, gombnyomásra nyíló ajtó választja el egymástól. Most megnyomom a fehér gombot, ami - egyetértésünk alapján - nagyon magányos lehet. Ez nem olyan gomb mint a többi, ő egyedül van, egy olyan turné buszon, amin manapság alig van ember. Elmosolyodok, mintha a gomb ezt láthatná, vagy egyszerűen csak javíthatna magányos érzésein, majd belépek a keskeny helyiségbe, és behúzom az ajtót. Nem zárom be, csak egy kicsit visszahúzom. Nem azért, mert esetleg pszichés gondolataim vannak arról, hogy bennragadok, hanem mert nincsenek pszichés gondolataim arról, hogy valaki benyit.

Az apró tükörbe nézek, és a csapnak támaszkodom, amin halvány, rászáradt fogkrémnyomok látszanak. A mellettem lévő falon elhelyezett vékony, hosszúkás lámpa fénye egy pillanatra elhalványul, amitől eszembe jut, hogy mennyire drámai és siralmas is amit csinálok, úgyhogy gyorsan felegyenesedek, és megmosom az arcom, hátha enyhül a fejfájásom. Ashtonnel és Michaellel ellentétben, én nem másnapossággal küzdök, hanem csak egyszerű fáradsággal. Szemeim alatt szürkés karikák találhatók, valamint enyhén borostás vagyok, de a gondolatra, hogy megborotválkozzak gúnyos arckifejezést vágok, és lehuppanok a lehajtott fedelű vécékagylóra, mivel ez az egyetlen ülőalkalmatosság a közelemben.

Anyukám jut eszembe, aki valószínűleg lefekvéshez készülődik otthon. Talán még fel is hív. Rég nem beszéltünk. De miről is beszélhetnénk? Hogy hogy vagyok? Élek, az a lényeg. Hogy mit csinálok mostanában? Úgy is tudja. Fáj kimondanom, de eltávolodtam a családomtól mostanában. Viszont rögtön jobb kedvre derülök, ahogy arra gondolok, hogy két héten belül hazamehetek. Pár napra ugyan, de nekem az is kincset ér.

Megdörzsölöm a szemem, mint egy morcos kisfiú, majd felállok, hogy kimenjek a busz elejébe, bevenni valami fájdalomcsillapítót, mikor hallom, hogy valaki kilép a keskeny folyosóra. Megállok, és megvárom, hogy odébb menjen, mivel ketten nem igen férünk el az apró helyen, de a személy nem mozdul. Kihúzom az ajtót, és Calumot pillantom meg ahogy a szemközti falnak támaszkodik. Ugyanazt a fekete rövid nadrágot viseli mint tegnap, és egy kockás vörös inget, ami valaha még az enyém volt.

Rávigyorgok, de ő nem viszonozza a baráti gesztust, így hát megkérdem van-e valami baj.

- Mi történt mikor Clairevel kint voltatok a konyhában tegnap este? - hangjából nem érződik kíváncsiság, csak szimpla közöny - Utána olyan hirtelen távoztak azzal a lánnyal.

Sóhajtok, és keresztbe tett kézzel az ajtófélfának dőlök. Tudom, hogy nincs semmi értelme hazudnom. Főleg, mert nem történt semmi, másrészt pedig szörnyen hazudok, Calum pedig túl jól ismer.

- Segítséget kért -mondom - Visszaakart menni a szobájukba, csak Hannát nem nagyon sikerült rávenni - Cal olyan fejet vág, mintha Hannah kilétén gondolkozna, majd megrázva a fejét visszatér a témához.

- Ennyi? - kissé csalódottnak tűnik, mintha valami szaftosabb sztorit várt volna.

- Randira hívtam - ahogy kiejtem a számon, barátom hangos röhögésbe kezd, még a fájós Ashton is kiszól, hogy mi olyan vicces, mert neki is jól esne némi humor, aztán újra feljajdul.

- Nem mondod komolyan - hagyja abba egy pillanatra a nevetést, majd arckifejezésemet látva újra rákezd - Alig ismered, ember - alig kap levegőt. Nem válaszolok, megvárom míg lenyugszik.

- Ő is így volt vele - vonom meg a vállam végül, majd diadalmasan elmosolyodok - Viszont - előhúzom a telefonom, ami egész idáig a zsebemben lapult, és meglóbálom Calum arca előtt - Megvan a száma.

Megjátszott tisztelettel elfüttyenti magát, mire én vállba ütöm.

- Mikor volt utoljára barátnőd? - látom hogy száját válaszra nyitja, de én folytatom - Mármint igazi. Nem csak olyan akit részegen megcsókoltál egy bárban.

Egy pillanatra elgondolkozik, még a kezét is az álla alá helyezi, majd leengedi.

- Nem tudom. Régen.

Elmosolyodok.

Furcsa mód, amióta több időt töltünk repülőkön, vagy ezen a buszon, és egyre több ember ismer meg minket, a kapcsolatunk a külvilággal, és újabb kapcsolatok építésének lehetősége folyamatosan csökken. Ki gondolná? Sokan tudják a nevünket, és sokan írnak nekünk levelet, viszont igazából csak mi négyen vagyunk egymást. Szeretem ezt az életet, de néha bizarr belegondolni a valóságba, hogy mi történik a csillogás mögött.

Pár ura múlva megérkezünk, táblák jelzik hogy Leedsben vagyunk, az eső szemetel, különféle öltözékű emberek szaladgálnak, valamint a busz is lassabban halad. Egyszer voltunk itt, de nem volt túl sok időnk körülnézni. Most sem lesz, a holnapi interjú után rögtön megyünk tovább Glasgowba, ahol két koncertünk is lesz, valamint egy interjú. Régebben minden interjú előtt izgultam, de ma már hozzászoktam. Ugyanazok a kérdések, ugyanazok a válaszok. Örülök, mikor a rajongók kérdéseire is válaszolhatok.

Tim lassít, majd a busz megáll. A szálloda előtt, ahol megszállunk pár lány toporog, kezükben telefonnal, tollal és különféle ajándékokkal. Ashton és Michael már jól vannak, mind a négyen elfogadható ruhát veszünk fel, megigazítjuk a hajunkat, és összeszedjük a cuccainkat. Nincs túl sok holmink, nincsenek különleges jelentéssel bíró tárgyaink, szent ereklyéink, csak mi, a ruháink, telefontöltőink és a gitárjaink.

Hátamra kapom fekete táskám, pihekönnyűsége biztonságot nyújt, majd megfogom a bőröndöm és elindulok az ajtóhoz. Tim már leszállt, és most elmondja a szokásos szöveget.

"Csinálhattok képeket velük, de nem tweetelhettek róla, vagy egyéb dolgok..."

Úgy is fognak. Én is azt tenném a helyükben.

Nem várom meg míg Tim a mondanivalója végéhez ér, lehuppanok a busz lépcsőjéről, leemelem a bőröndöm, és mosolyogva a gyülekezet felé indulok. Sikoltozás fogad, páran a nevem kiabálják. Michael is leszáll a járműről, ezt onnan tudom, hogy most már az ő nevét is kiáltozzák és páran, akik tudják hogy egy hamar nem jutnak közelebb hozzám, elszaladnak barátom felé. Tim nem erőlködik tovább, vállát leereszti, amolyan 'feladom' arcot vág, és odaadja a busz kulcsait egy egyenruhás férfinak.

Egy szőke hajú, magas lánnyal készítek fotót, és megkér hogy csókoljam meg az arcát. Megteszem, és látom rajta az örömöt. Mielőtt elszaladna megölel és azt súgja a fülembe, hogy köszöni. Én köszönöm, gondolom magamban, de nem mondok semmit, csak mosolygok.

Egy vézna, nyúlánk lány ugrik elém, pöttyös fodros szoknyában és fehér ingben. Mellette egy testesebb lány toporog, arca enyhén piros, és mikor meglátja hogy őt nézem, még sötétebbre vált az arcszíne, de azért rám mosolyog. Viszonozom, majd mindkettőjükkel készítek képet. Egy másik, barna hajú lánytól kapok egy plüss, sárga - Laa Laa - teletabi figurát, amihez kék kendővel van hozzá kötve egy bézs, összehajtott papírlap; rajta a nevemmel, a lány twitter-nevével, valamint egy két oldalas szöveg a belsejében. Megköszönöm, majd próbálok közelebb kerülni a szálloda bejáratához. Hiú próbálkozásom láttán egy őr lép hozzám, és elküldi a lányokat, akik természetesen egy centit sem mozdulnak. Elnézésüket kérem, biztosítom róla őket, hogy még találkozunk, elköszönök, majd az őr segítségével kikerülöm őket.

Calum lohol mögöttem, kissé fáradtan, majd mikor utolér a vállamra teszi a kezét. Már a szállodában vagyunk, Tim és a többiek is sikeresen bejutottak. A recepciónál egy fiatal, szemüveges hölgy ül, és int hogy várjunk egy pillanatot. Bólintok, és előveszem a telefonom. Gyorsan kiírom Twitterre, hogy sajnálom mi történt, hogy nem tudtunk képek készíteni mindenkivel, és kutakodok az értesítéseim között. Bekövetek pár felhasználót, és válaszolok is néhány nekem szánt tweetre. Mire mindezzel végzek, Tim már szól, hogy indulhatunk. Két nagydarab fickó mögöttünk hozza a gitárjainkat. Az én akusztikusomat, Michael elektromosát és Calum basszusát. Nem lesz fellépésünk, de ez a három gitár mindig velünk van.

Szobánkban Cynthia fogad minket, kezében irattartó mappa és pár dosszié. Divatosan, és nőiesen van felöltözve, mint mindig. Fekete, alig térdig érő szoknyát, és egy sárga blúzt visel, fekete haja hátrafogva, pár tincs pedig lazán lóg az arcába. Tudom, hogy sokáig tartott neki elkészíteni frizuráját, és természetes hatású sminkjét, de sose vallaná be.

Cynthia a nem hivatalos stylistunk és tanácsadónk. Elég jó a viszonyunk, a kezdetektől fogva velünk dolgozik. Most hozzám lép, és két oldalról a levegőbe csókol, majd ezt megteszi a többiekkel is, kivéve természetesen Timmel, akire csak biccent. Eleinte frusztráló volt a közelében lenni, de mára már sikeresen megszoktuk a stílusát. Olyan mint a szélvész, munkamániás és elérhetetlen. Sose gondoltam rá többként, mint munkatárs, de többször is megállapítottam, hogy nagyon csinos.

- Na szóval, srácok - kezd bele, és szemüvege mögül néz rajtunk végig. Nincs szüksége szemüvegre, ő ezt csak úgy hordja, mert jól áll neki - Először is örülök, hogy újra látlak titeket - nem várja meg, hogy bármit is mondjuk, és arra se ad időt hogy leüljünk - Másodszor, rengeteg dolgot kell megbeszélnünk. Szóval, kaptok fél órát hogy kifújjátok magatokat, vagy egyetek valamit, és utána találkozunk.

Mindannyian bólintunk, Cynthia pedig kiviharzik a szobából.

 Miután vége a majdnem két órás megbeszélésnek, elolvasom a barna hajú lánytól kapott levelet és bekövetem Twitteren. Nagyon szépet írt, bár cirádás írását kissé nehezemre esik kiolvasni. Visszakötöm a lapot a plüssre, igaz nekem nem sikerült olyan szépen felhelyezni, mint neki, ezért egy kicsit meg is bánom, hogy levettem róla. A táskám mellé teszem, hogy ne felejtsem itt, de mikor Michael meglátja, rögtön elkezd úgy járkálni mint a Teletabik, és a főcímdalt énekli Calummal. Elnevetem magam hülyeségükön, majd videóra veszem őket. Dobok rá egy filtert és felöltöm Instagramra. Kicsivel később érkeznek a kommentek, sokan emlékeznek a régebbi Teletabi akciónkra. 

Most, hogy elővettem a telefonom, akaratlanul is Claire-re gondolok, és hogy felhívhatnám. Abba nincsen semmi. Az emberek telefonálnak egymással mert unatkoznak, mert aggódnak. Mert kedvelik egymást. Ekkor Calum szólal meg, mint aki olvas a gondolataimban:

- Felhívtad már?

- Felhívni kit? - hagyja abba a légdobolást egy pillanatra Ashton, és kíváncsian néz rám.

- Lucas barátunknak új barátnője van - vigyorodik el Calum. Ennyit a szolidaritásról.

- Nincsen - mondom morcosan.

Ashton leül mellém, és közel hajol, mintha valami bizalmasat akarna velem közölni.

- Claire az, ugye? - szemében látom, hogy jól szórakozik.

- Szimpatikus nekem - mondja Michael mosolyogva, majd visszahajol a telefonja fölé amit időközben előhalászott a táskájából. Valószínűleg a zoknijáról, vagy egyéb eget rengetően fontos dologról tweetel.

- Én csak barátkozni szeretnék - mondom.

- Jó csaj - vág közbe Calum, és beleharap a hatalmas pizzaszeletbe amit az előttünk lévő asztalról vett el.

- Ja - helyesel Ashton - És szereti a Paramoret.

Nem igazán tudom mit mondjak, szóval csak bólintok.

- Akarod, hogy felhívjam? Elég jó kerítő vagyok - húzza ki magát Ashton.

- Te egy csirkét sem tudnál bekeríteni, Ash - mondja röhögve Calum, ezen Mikey és én is elmosolyodunk.

- Most meg miért? - értetlenkedik Ash.

- Semmi - veregetem meg a vállát - Elhiszem, hogy jó kerítő vagy, de nincs szükségem a szolgálataidra.
Felállok, és átsétálok az egyik kétágyas szobába, miközben elköszönök a fiúktól. Nincs túl késő, de a szemem majd leragad. Le sem zuhanyzok, csak ledobom a szürke felsőm, leráncigálom a farmerem, és bedőlök az ágyba.

Chapter 5.~

Visszafogott összejövetel.

Nem is tudom, hogy előző mondatomban a visszafogott vagy az összejövetel volt szarkasztikusabb. A visszafogottság belefulladt a hatalmas puncs tálba, ami a különféle szendvicsek és hidegtálak mellett pihen egy fehér terítős asztalon, az összejövetel pedig kiröhögte a helyiség abszurditását, és vissza se nézve elrohant a szüleim 30 éves osztálytalálkozójára.

A korábban már említett asztal mellett, még két hasonló berendezés áll, az egyik különféle italokkal - legtöbbjük magas alkoholtartalommal dicsekedhet - és édességekkel kínál minket, a másik pedig banánnal -sokkal - kenyérrel, és salátákkal szolgál. Az italos-édességes asztal egy részét már érkezésünk előtt elpusztították, morzsadarabkák mutatják az elfogyasztott sütemények helyét, üres kólás dobozok pedig a bevedelt ital bizonyítékai. A szoba másik oldalában, egy puffban Ashton tanyázik, egy fura, zöld hajú srác, akinek nem tudom a nevét épp egy szendvicset lop a sok közül, Calum pedig póló nélkül, fekete rövidnadrágban áll az ablak mellett. Ő az egyetlen hármójuk közül, aki érkezésünkkor ránk néz. Köszönésképp biccent, majd Ashtonhöz megy, miközben azon töröm az agyam, miért van fél csupaszon. Talán nem tudta volna, hogy jövünk? Vagy nem hitte, hogy jövünk? Mindenesetre engem nem zavar, hogy nincs rajta felső...

- Vegyetek kedvetekre, ha megkívántok valamit - mondja Luke, miután bezárja mögöttünk az ajtót.

- Kösz - nézek rá, majd halkabban hozzá teszem - Nem sok ez egy kicsit?

- Micsoda? - kérdi meglepetten.

- Ez - mutatok az ételtornyokra és az italokra.

- Áh, ez semmi - legyint - Sokkal többet szoktunk.. - nem fejezi be a mondatot, csak megfordul és a fiúkra néz - Srácok ez itt Claire ...

- Fisher - segítek neki.

- Igen - bólint, miközben lesüti a szemét - a barátnője pedig... - Hannához fordul - Elnézést.. hogy is hívnak? - kérdi kedvesen.

- Han-Hannah Kerekes - hebegi barátnőm, míg álmodozva néz végig a szobán, szeme Calumon tovább elidőzik.

- Kerekes? - kérdezi Ashton, akcentussal ejtve.

- Igen - biccent.

- Honnan jöttetek? - néz fel hirtelen Calum. Eddig Ashton telefonját bámulta, a puffnak dőlve.

- Magyarország - válaszolom.

- Áh, biztos szép hely - mondja Luke.

- Kerekes..- ízlelgeti a nevet Ashton - Érdekes.

- De te nem vagy magyar - mutat rám Calum, kezében egy dobverővel, ami az előbb még nem volt nála. Gondolom erre a következtetésre a nevem miatt jutott, nem pedig mert akcentus nélkül beszélem az angolt.

Nem tudok válaszolni, mivel ekkor a zöld hajú srác toppan elém, kezében egy csokis sütemény. Fel kel emelnem a fejem, hogy arcára nézhessek, olyan közel áll. Száján hatalmas mosoly ül.

- Szia, Michael vagyok - mondja, majd megölel. Hirtelen meglepődök, a bensőséges gesztustól, de viszonozom ölelését. Szóval a fura srácnak neve is van.

- Claire - mondom.

- Hívhatlak Clarynek? - néz lám kíváncsi, zöld szemekkel. Vajon azért zöld a haja, hogy megegyező színű legyen a szemével?

- Öö, persze - senki se hív Clarynek, de nem bánom.

Ekkor a srác arrébb ugrik, Hannah elé.

- Szia, Michael vagyok - őt is megöleli.

- Tudo-o-o-m - Hannah szinte sokkos lett, az elmúlt pár perc eseményeitől - Hannah vagyok.

Mikey - hívhatom Mikeynek? - elmosolyodik, majd beleharap a sütijébe.

- Ez valami isteni, emberek - mondja csámcsogva - Vegyetek - néz ránk biztatóan.

- Majd később - jobb kezemmel átölelem a bal könyököm, és sután megállok. Nem tudom mit csináljak. Üljek le? Az nem túl lezser?

Szemem átszalad a szobán, Hannáhban reménykedve. Meg is találom, épp Ashton mellett toporog, aki tetteti, hogy nem vesz róla tudomást. Ő a kedvence, nem vártam mást a barátnőmtől.

Ajkam kezdem rágcsálni, és egy jó okon töröm az agyam, amivel elhúzhatunk innen. Hívnak a szüleink, mondjuk. Túl gyenge. Máshol akadt dolgunk. Átlátszó.

- Látom szereted a Paramoret - áll meg mellettem Luke, kezében két pohár kóla, az egyiket nekem nyújtja, én pedig elfogadom, majd akaratlanul is végignézek a felsőmön - Várj, míg meglátja Ashton - horkant fel- Odáig van értük.

Elmosolyodok.

- Bár - hangja elhalkul, mintha valami titkok szeretne velem megosztani - Szerintem csak bele van zúgva abba a fura hajú csajba.

- Hayley - definiálom a "fura hajú csaj'-t.

- Az - bök felém a poharával.

Pár másodperc csend következik, Luke még mindig mellettem áll, mindketten Hannát bámuljuk, ahogy próbálja felkelteni Ashton figyelmét.

- Te is szereted őket? - kérdezem megtörve a lassan már kínossá váló csendet.

- Mit? - néz rám kissé zavarodottan.

- A Paramoret.

Szeme a pólómra siklik, és jóval több pillanatig ott van, mint ahogy az udvarias lenne, majd a piercingjét rágcsálva néz újra rám.

- Nem rosszak - vonja meg a vállát, én pedig hirtelen elgondolkozok azon, hogy vajon a kérdésemre válaszolt, vagy valami másra gondolt... - Bocs, megint - mondja, és összeszorított ajkakkal elmosolyodik.

- Miért? - kérdezem, miután belekortyolok az italomba elrejtve idegességem.

- Hogy, tudod... elütöttelek - nem mondta halkabban, nem jött közelebb, hogy csak én halljam, ha bárkit érdekelt volna a beszélgetésünk, bárki hallhatta volna. Bizonyára elmondta nekik, vagy csak szimplán nem érdekli a dolog.

- Ha még egyszer bocsánatot kérsz, zaklatás miatt foglak feljelenteni - vágom rá.

- Bocs - újra mosoly ül ki az arcára, mire én szemforgatva nézek a szoba másik felébe.

Rise Against, All Time Low, Blink 182, Guns N' Roses és egyéb együttesek számai üvölt a hangszórókból, Ashton a fejét rázva produkálja magát, én pedig megállapítom, hogy nagyon is jó a zenei ízlésük. Épp egy Rick Springfield szám megy, mikor Ashton ugrik - szó szerint - elém, és erősen artikulálva a fejembe ordítja a reflént, majd megy tovább. Calum sétál mellém szórakozottan, majdnem felesve egy flakonban ami a földön hever.

- Hülye ez az ember - nevet fel. Elmosolyodok, de nem válaszolok - Nem érzed jól magad? - kérdezi félredöntve a fejét, majd belekortyol a poharába, amiben fogalmam sincs mi van, de nincs jó illata.

- Mi? Cassie nem érzi jól magát? - öleli át a vállam Michael hirtelen.

- Claire - javítom ki halkan.

- Nem hát - rázza a fejét Calum, mint mikor a szülő dorgálja a gyerekét.

- Hát ez ellen tennünk kel valamit! - Michael két kezét az égnek emeli, miközben erősen gondolkozik. Hanna Ashtonnel táncol, Luke valamit csinál a telefonjával a heverőn, és két férfi, akit nem ismerek a szoba sarkában beszélget. Ashton és Michael nyilvánvalóan részeg, Calum visszafogottan iszogat, de inkább a kólát fogyasztja, viszont Lukenál semmi szeszes italt nem láttam az elmúlt másfél órában, amióta itt vagyunk. Azt mondtam, csak egy kicsit maradunk, de Hannát nem lehet elráncigálni. Pedig ez nagyon nem nekünk való társaság.

Michael szeme végigfut a szobán, majd megakad Ashtonön és Hannán.

- Tánc! - kiált - Ez kell neked! Tánc!

Arcom elsápad, egy pillanatra meg se tudok szólalni.

- Mi? Én nem.. én nem táncolok - vihogok fel mintha ez valami vicc lenne.

- De - Michael a szemebe néz majd megfogja a jobb kezem, és felemeli. A ballal is ugyanígy tesz. Beleiszik a műanyag poharába, majd leteszi az asztal sarkára, én meg eközben leengedem a kezem. Ő ezt bosszúsan veszi észre, és újra az égnek emeli őket.

- Indítsatok neki valami Paramoret! - néz fel Luke vidáman - Azt szereti.

- Azt hittem cinkosok vagyunk - tátogok neki némán, sértődötten, mire ő elneveti magát.

- Ha Michael táncolni akar, akkor táncolni is fog - mosolyog rám együtt érzőn Calum.

Pár másodperc múlva felcsendül a Fences, és Ashton vidáman kurjant egyet. Ezek minden este ilyen összejöveteleket tartanak?

Mikey a lelkemre köti, hogy tartsam a kezem a magasban, aztán leguggol mellém, és elkezdi mozgatni a csípőm jobbra-balra, majd megfogja a térdem, és azt kezdi mozgatni, így próbálva rávenni a táncra. Felkacagok a próbálkozásától, és attól hogy majdnem a mögöttem álló Calumnak esek, mikor Michael felemeli a bal lábam. Hanna időközben leült Luke mellé, és most fáradtan néz minket, Ashton - immár egyedül - nem sokkal tőlem jobbra ugrál az ütemre. Már Mikey is feláll, és most a kezeimet piszkálja, mikor megadom magam, és magamtól kezdek mozogni a zenére, amit már kívülről fújok. Luke mosolyogva néz fel a telefonjából, majd fejét rázva tápászkodik fel, és sétál ki a szobából. A két férfi a sarokban oda se figyel ránk , csak beszélgetnek, és iszogatják a narancslének kinéző valamit.

- Ez az. Így kell ezt csinálni...- mondja Michael.

Pár másodperc múlva Ashtonnel táncolok, és el is felejtkezek arról, hogy hol vagyok, hogy kik ők, és hogy nekem nagyon nem kéne itt lennem. Csak egyszerűen jól érzem magam. Ashton is ugyanolyan jól tudja a szöveget, mint ahogy én, és ezt nem is titkolja; hangosan énekel. Mikor úgy gondolja megpörget, vagy csak megráncigálja a karom, én pedig végig nevetek.

Mikor már a második Paramore számnak is vége, fáradtan nézek körbe a helyiségben. Luke nem jött vissza azóta, hogy kiment, szóval én is bemegyek azon az ajtón amin pár perce távozott.

A konyhába jutok, üres pultokkal és polcokkal. Luke egy bárszéken ül, egy pohár vízzel és a telefonjával a kezében.

- Mi olyan érdekes, hogy folyton azon a kütyün lógsz? - kérdezem, mire ő fel se nézve megvonja a vállát.

- Mi mást csináljak?

- Táncolj, rúgj be, aludj, mit tudom én - tárom szét a karom, ő pedig elmosolyodik.

Leülök mellé, és ránézek a mobiljára. Twitterezik.

- Figyelj, segítened kéne..- kezdek bele, mire rám néz végre.

- Ne foglalkozz velük, részegek - mutat az ajtó felé ami mögül áthallatszik a zene: Crazy az Aerosmith-től. Elgondolkozok, vajon Ash mit csinál, hisz ez a szám egy kicsit lassú ahhoz hogy ugráljon rá, mikor a zene elhallgat és elindul a Na na na, a My Chemical Romance-től. Ashton sose fárad el?

- Nem nem az - rázom meg a fejem - Kijutni innen. Lehetetlenség Hannát kiráncigálni innen.

- Hát had maradjon, ha jól érzi magát.

- De.. - hogy mondjam, hogy ne hangozzon önzőnek? Nehéz, mivel ez önzőség tőlem. El akarom ragadni barátnőmtől az örömét, csak mert én úgy gondolom nem neki való. Nem érdekel, nem maradhatunk itt tovább.

- De mi? - kérdezi és leteszi a poharat a pultra, telefonját a zsebébe vágja, felém fordul, kezét összekulcsolja a térdén - Mindjárt kidőlnek, annyit ittak. Maradjatok még, legalább segítetek összepakolni - elvigyorodik.

Felhorkantok, és elfordítom a fejem. 

- Luke Hemmingsnek nincsen semmilyen alkalmazottja, aki feltakarítaná utána a koszt? - kérdezem gúnyoson, mintha sajnálnám miatta.

- Hát, látod milyen nehéz az életem? - emeli fel kezeit, mintha ártatlanságát szeretné bizonyítani.

- Na segítesz vagy sem? - kérdezem sietve.

- Mit kapok érte? - kérdezi jobb szemöldökét felhúzva.

- Mi van?

- Segítek, de kérek is érte valamit - mondja lazán.

Elgondolkozok, hogy mit válaszoljak.

- Oké, mit kérsz? - nem igazán tudom, mit akar tőlem, hisz mindent megkaphat amit csak akar, szóval nincs sok veszteni valóm.

Méregetve kezdi rágcsálni az ajkát.

- Egy randi - böki ki rövid hezitálás után.

- Velem?

- Aha - bólint.

- Részeg vagy? - kérdezem összehúzott szemekkel. Nem is olyan rég, még alig vett rólam tudomást, sőt mikor Ashtonnel hazahoztak, akkor se nagyon érdekeltem, most meg randira hív? Biztos, hogy víz van a poharában?

- Nem - mondja komolyan - Tudatomnál vagyok és az ítélőképességen is teljesen stabil.

- Hát azt nem hiszem - motyogom.

- Naaa, igen vagy nem? - kérdezi sürgetően, mintha halaszthatatlan dolga lenne.

- Nem - mondom rövid szünet után - Jobb ötletem van.

- Ó, rögtön ugorjunk a csókhoz? - kérdezi viccelődve, mire én grimaszolok.

- Nem. Ha segítesz, nem jelentelek fel azért mert elütöttél - tudom, hogy szemétség, de az is szemétség amit ő csinál. Én csak egy apró szívességet kértem tőle. Ha ő úgy, én így.

- Nem, az nem éri meg - rázza meg a fejét.

- És miért nem?

- Mert úgy se jelentenél fel - mondja önelégülten.

- Miért ne tenném? - húzom ki magam a székben.

Pár másodpercig csend van, ő a piercingjével játszik, ami - bármennyire is erőltetem, hogy ne így érezzek - nagyon szexi, majd egy nagyon kicsit közelebb hajol hozzám, és vigyorogva válaszol.

- Mert kedvelsz.