Sziasztok :)
Rengeteg mondani valóm van nektek! Először is az elmúlt egy hétben, minimum négyféle design-t láthattatok a blogon, volt mindenféle stílus, kikértem a véleményeteket is az egyikkel kapcsolatban és ugyanarra a véleményre jutottunk: borzalmas volt. Így hát gondolkozni kezdtem, mi a célom a történettel, és teljesen más képem van most, mint mikor megírtam a prológust. A blog címe, és stílusa pedig undorítóan nem illett az elképzelésemhez, így hát ma délután, miután megírtam nektek ezt a részt leültem, és elkezdtem tervezgetni. Végül ez maradt, remélem tetszik :) És igen, megváltozott a cím. Secret Game. Szerintem sokkal jobban illik a mondandómhoz, mint az előző.
Ez a rész kicsit más, reménykedem benne, hogy attól elnyeri tetszésetek. Ha nem, ha igen kérlek tudasd velem kommentben, vagy egy pipával.
Ez minden azt hiszem, jó olvasást, gyönyörű hétvégét! :)
Tami xx
_______________________________
Lenézek a telefonomra, amibe nem rég írtam be Claire számát, és forgatni kezdem kezemben a készüléket. Most nem hívhatom fel, de talán ha megérkeztünk. Vagy azt gondolná valami nyomulós lúzer vagyok? Már úgyis mindenfélét gondolhat rólam. Mit számít ha még lúzernek is hisz? Először is elütöttem, egy olyan kocsival, ami még csak nem is az enyém, aztán egy kézzel írott levéllel, áthívtam hozzánk, ami egy ép gondolkozásmódú személy számára igazán meggondolatlannak tűnhet majd randira hívtam, egy szívesség áraként (bár nem hiszem, hogy az már szívességnek számít, ha elvárunk érte valamit). Ő természetesen nemet mondott. Nem is vártam tőle mást. Viszont a telefonszáma nélkül nem hagyhattam el a szállodát.
- Luke, szerinted? - mondja valaki a nevem, én pedig felnézek. Ash, Mikey és Cal kíváncsian néznek rám, mire én megrázom a fejem, mintha kitörölhetném máshol járó gondolataimat.
- Mi az?
- Cal új tetkót szeretne. A lábára. Neked mi a véleményed? - Ashton fáradtan kortyol bele a citromos teájába, majd összeráncolja a homlokát, mintha ez az egyszerű mozdulat is fájdalmat okozna neki.
- Ja, klassz - bököm rá, nem nagyon izgatnak Calum tetkói.
- Hol jársz? - kérdezi Calum miközben tölt magának kólát, a két szenvedő barátunknak meg teát. Erősen másnaposok. Nem tudom mi történik ha a szálloda előtt találkozunk pár rajongóval. Majd megkérem Timet, hogy küldjön el mindenkit, ha Mikey meg Ash nem lesznek jobban.
- Sehol - vágom zsebemre a telefonom, mintha az utolsó esélye is elveszett volna annak, hogy felhívhatom Clairet. Itt biztos nem beszélhetek vele. Előttük nem - Csak elgondolkoztam. Korán keltünk, fáradt vagyok.
- Igaz is - vág közbe Mikey, aki egy rózsaszín takaróba tekerődve fekszik a földön, mert állítása szerint az sokkal jobb a gerincének - Claire és Hannah hova tűntek olyan hirtelen tegnap este?
- Talán nem bírták a részeg pofátokat - csap rá Calum barátunk színes fejére.
- Mi? Alig ittunk - mentegetőzik Michael, mire Ash fájdalmasan felnyög.
- Eh, mindjárt jövök - feltápászkodom kényelmes párnáim közül, de majdnem visszaesek, mikor Tim nagyot fékez, majd hátraordibál, hogy "Bocsi". A hátsó nappaliszerűségből nyíló folyosót és a fürdőszerűséget egy vékony, gombnyomásra nyíló ajtó választja el egymástól. Most megnyomom a fehér gombot, ami - egyetértésünk alapján - nagyon magányos lehet. Ez nem olyan gomb mint a többi, ő egyedül van, egy olyan turné buszon, amin manapság alig van ember. Elmosolyodok, mintha a gomb ezt láthatná, vagy egyszerűen csak javíthatna magányos érzésein, majd belépek a keskeny helyiségbe, és behúzom az ajtót. Nem zárom be, csak egy kicsit visszahúzom. Nem azért, mert esetleg pszichés gondolataim vannak arról, hogy bennragadok, hanem mert nincsenek pszichés gondolataim arról, hogy valaki benyit.
Az apró tükörbe nézek, és a csapnak támaszkodom, amin halvány, rászáradt fogkrémnyomok látszanak. A mellettem lévő falon elhelyezett vékony, hosszúkás lámpa fénye egy pillanatra elhalványul, amitől eszembe jut, hogy mennyire drámai és siralmas is amit csinálok, úgyhogy gyorsan felegyenesedek, és megmosom az arcom, hátha enyhül a fejfájásom. Ashtonnel és Michaellel ellentétben, én nem másnapossággal küzdök, hanem csak egyszerű fáradsággal. Szemeim alatt szürkés karikák találhatók, valamint enyhén borostás vagyok, de a gondolatra, hogy megborotválkozzak gúnyos arckifejezést vágok, és lehuppanok a lehajtott fedelű vécékagylóra, mivel ez az egyetlen ülőalkalmatosság a közelemben.
Anyukám jut eszembe, aki valószínűleg lefekvéshez készülődik otthon. Talán még fel is hív. Rég nem beszéltünk. De miről is beszélhetnénk? Hogy hogy vagyok? Élek, az a lényeg. Hogy mit csinálok mostanában? Úgy is tudja. Fáj kimondanom, de eltávolodtam a családomtól mostanában. Viszont rögtön jobb kedvre derülök, ahogy arra gondolok, hogy két héten belül hazamehetek. Pár napra ugyan, de nekem az is kincset ér.
Megdörzsölöm a szemem, mint egy morcos kisfiú, majd felállok, hogy kimenjek a busz elejébe, bevenni valami fájdalomcsillapítót, mikor hallom, hogy valaki kilép a keskeny folyosóra. Megállok, és megvárom, hogy odébb menjen, mivel ketten nem igen férünk el az apró helyen, de a személy nem mozdul. Kihúzom az ajtót, és Calumot pillantom meg ahogy a szemközti falnak támaszkodik. Ugyanazt a fekete rövid nadrágot viseli mint tegnap, és egy kockás vörös inget, ami valaha még az enyém volt.
Rávigyorgok, de ő nem viszonozza a baráti gesztust, így hát megkérdem van-e valami baj.
- Mi történt mikor Clairevel kint voltatok a konyhában tegnap este? - hangjából nem érződik kíváncsiság, csak szimpla közöny - Utána olyan hirtelen távoztak azzal a lánnyal.
Sóhajtok, és keresztbe tett kézzel az ajtófélfának dőlök. Tudom, hogy nincs semmi értelme hazudnom. Főleg, mert nem történt semmi, másrészt pedig szörnyen hazudok, Calum pedig túl jól ismer.
- Segítséget kért -mondom - Visszaakart menni a szobájukba, csak Hannát nem nagyon sikerült rávenni - Cal olyan fejet vág, mintha Hannah kilétén gondolkozna, majd megrázva a fejét visszatér a témához.
- Ennyi? - kissé csalódottnak tűnik, mintha valami szaftosabb sztorit várt volna.
- Randira hívtam - ahogy kiejtem a számon, barátom hangos röhögésbe kezd, még a fájós Ashton is kiszól, hogy mi olyan vicces, mert neki is jól esne némi humor, aztán újra feljajdul.
- Nem mondod komolyan - hagyja abba egy pillanatra a nevetést, majd arckifejezésemet látva újra rákezd - Alig ismered, ember - alig kap levegőt. Nem válaszolok, megvárom míg lenyugszik.
- Ő is így volt vele - vonom meg a vállam végül, majd diadalmasan elmosolyodok - Viszont - előhúzom a telefonom, ami egész idáig a zsebemben lapult, és meglóbálom Calum arca előtt - Megvan a száma.
Megjátszott tisztelettel elfüttyenti magát, mire én vállba ütöm.
- Mikor volt utoljára barátnőd? - látom hogy száját válaszra nyitja, de én folytatom - Mármint igazi. Nem csak olyan akit részegen megcsókoltál egy bárban.
Egy pillanatra elgondolkozik, még a kezét is az álla alá helyezi, majd leengedi.
- Nem tudom. Régen.
Elmosolyodok.
Furcsa mód, amióta több időt töltünk repülőkön, vagy ezen a buszon, és egyre több ember ismer meg minket, a kapcsolatunk a külvilággal, és újabb kapcsolatok építésének lehetősége folyamatosan csökken. Ki gondolná? Sokan tudják a nevünket, és sokan írnak nekünk levelet, viszont igazából csak mi négyen vagyunk egymást. Szeretem ezt az életet, de néha bizarr belegondolni a valóságba, hogy mi történik a csillogás mögött.
Pár ura múlva megérkezünk, táblák jelzik hogy Leedsben vagyunk, az eső szemetel, különféle öltözékű emberek szaladgálnak, valamint a busz is lassabban halad. Egyszer voltunk itt, de nem volt túl sok időnk körülnézni. Most sem lesz, a holnapi interjú után rögtön megyünk tovább Glasgowba, ahol két koncertünk is lesz, valamint egy interjú. Régebben minden interjú előtt izgultam, de ma már hozzászoktam. Ugyanazok a kérdések, ugyanazok a válaszok. Örülök, mikor a rajongók kérdéseire is válaszolhatok.
Tim lassít, majd a busz megáll. A szálloda előtt, ahol megszállunk pár lány toporog, kezükben telefonnal, tollal és különféle ajándékokkal. Ashton és Michael már jól vannak, mind a négyen elfogadható ruhát veszünk fel, megigazítjuk a hajunkat, és összeszedjük a cuccainkat. Nincs túl sok holmink, nincsenek különleges jelentéssel bíró tárgyaink, szent ereklyéink, csak mi, a ruháink, telefontöltőink és a gitárjaink.
Hátamra kapom fekete táskám, pihekönnyűsége biztonságot nyújt, majd megfogom a bőröndöm és elindulok az ajtóhoz. Tim már leszállt, és most elmondja a szokásos szöveget.
"Csinálhattok képeket velük, de nem tweetelhettek róla, vagy egyéb dolgok..."
Úgy is fognak. Én is azt tenném a helyükben.
Nem várom meg míg Tim a mondanivalója végéhez ér, lehuppanok a busz lépcsőjéről, leemelem a bőröndöm, és mosolyogva a gyülekezet felé indulok. Sikoltozás fogad, páran a nevem kiabálják. Michael is leszáll a járműről, ezt onnan tudom, hogy most már az ő nevét is kiáltozzák és páran, akik tudják hogy egy hamar nem jutnak közelebb hozzám, elszaladnak barátom felé. Tim nem erőlködik tovább, vállát leereszti, amolyan 'feladom' arcot vág, és odaadja a busz kulcsait egy egyenruhás férfinak.
Egy szőke hajú, magas lánnyal készítek fotót, és megkér hogy csókoljam meg az arcát. Megteszem, és látom rajta az örömöt. Mielőtt elszaladna megölel és azt súgja a fülembe, hogy köszöni. Én köszönöm, gondolom magamban, de nem mondok semmit, csak mosolygok.
Egy vézna, nyúlánk lány ugrik elém, pöttyös fodros szoknyában és fehér ingben. Mellette egy testesebb lány toporog, arca enyhén piros, és mikor meglátja hogy őt nézem, még sötétebbre vált az arcszíne, de azért rám mosolyog. Viszonozom, majd mindkettőjükkel készítek képet. Egy másik, barna hajú lánytól kapok egy plüss, sárga - Laa Laa - teletabi figurát, amihez kék kendővel van hozzá kötve egy bézs, összehajtott papírlap; rajta a nevemmel, a lány twitter-nevével, valamint egy két oldalas szöveg a belsejében. Megköszönöm, majd próbálok közelebb kerülni a szálloda bejáratához. Hiú próbálkozásom láttán egy őr lép hozzám, és elküldi a lányokat, akik természetesen egy centit sem mozdulnak. Elnézésüket kérem, biztosítom róla őket, hogy még találkozunk, elköszönök, majd az őr segítségével kikerülöm őket.
Calum lohol mögöttem, kissé fáradtan, majd mikor utolér a vállamra teszi a kezét. Már a szállodában vagyunk, Tim és a többiek is sikeresen bejutottak. A recepciónál egy fiatal, szemüveges hölgy ül, és int hogy várjunk egy pillanatot. Bólintok, és előveszem a telefonom. Gyorsan kiírom Twitterre, hogy sajnálom mi történt, hogy nem tudtunk képek készíteni mindenkivel, és kutakodok az értesítéseim között. Bekövetek pár felhasználót, és válaszolok is néhány nekem szánt tweetre. Mire mindezzel végzek, Tim már szól, hogy indulhatunk. Két nagydarab fickó mögöttünk hozza a gitárjainkat. Az én akusztikusomat, Michael elektromosát és Calum basszusát. Nem lesz fellépésünk, de ez a három gitár mindig velünk van.
Szobánkban Cynthia fogad minket, kezében irattartó mappa és pár dosszié. Divatosan, és nőiesen van felöltözve, mint mindig. Fekete, alig térdig érő szoknyát, és egy sárga blúzt visel, fekete haja hátrafogva, pár tincs pedig lazán lóg az arcába. Tudom, hogy sokáig tartott neki elkészíteni frizuráját, és természetes hatású sminkjét, de sose vallaná be.
Cynthia a nem hivatalos stylistunk és tanácsadónk. Elég jó a viszonyunk, a kezdetektől fogva velünk dolgozik. Most hozzám lép, és két oldalról a levegőbe csókol, majd ezt megteszi a többiekkel is, kivéve természetesen Timmel, akire csak biccent. Eleinte frusztráló volt a közelében lenni, de mára már sikeresen megszoktuk a stílusát. Olyan mint a szélvész, munkamániás és elérhetetlen. Sose gondoltam rá többként, mint munkatárs, de többször is megállapítottam, hogy nagyon csinos.
- Na szóval, srácok - kezd bele, és szemüvege mögül néz rajtunk végig. Nincs szüksége szemüvegre, ő ezt csak úgy hordja, mert jól áll neki - Először is örülök, hogy újra látlak titeket - nem várja meg, hogy bármit is mondjuk, és arra se ad időt hogy leüljünk - Másodszor, rengeteg dolgot kell megbeszélnünk. Szóval, kaptok fél órát hogy kifújjátok magatokat, vagy egyetek valamit, és utána találkozunk.
Mindannyian bólintunk, Cynthia pedig kiviharzik a szobából.
Miután vége a majdnem két órás megbeszélésnek, elolvasom a barna hajú lánytól kapott levelet és bekövetem Twitteren. Nagyon szépet írt, bár cirádás írását kissé nehezemre esik kiolvasni. Visszakötöm a lapot a plüssre, igaz nekem nem sikerült olyan szépen felhelyezni, mint neki, ezért egy kicsit meg is bánom, hogy levettem róla. A táskám mellé teszem, hogy ne felejtsem itt, de mikor Michael meglátja, rögtön elkezd úgy járkálni mint a Teletabik, és a főcímdalt énekli Calummal. Elnevetem magam hülyeségükön, majd videóra veszem őket. Dobok rá egy filtert és felöltöm Instagramra. Kicsivel később érkeznek a kommentek, sokan emlékeznek a régebbi Teletabi akciónkra.
Most, hogy elővettem a telefonom, akaratlanul is Claire-re gondolok, és hogy felhívhatnám. Abba nincsen semmi. Az emberek telefonálnak egymással mert unatkoznak, mert aggódnak. Mert kedvelik egymást. Ekkor Calum szólal meg, mint aki olvas a gondolataimban:
- Felhívtad már?
- Felhívni kit? - hagyja abba a légdobolást egy pillanatra Ashton, és kíváncsian néz rám.
- Lucas barátunknak új barátnője van - vigyorodik el Calum. Ennyit a szolidaritásról.
- Nincsen - mondom morcosan.
Ashton leül mellém, és közel hajol, mintha valami bizalmasat akarna velem közölni.
- Claire az, ugye? - szemében látom, hogy jól szórakozik.
- Szimpatikus nekem - mondja Michael mosolyogva, majd visszahajol a telefonja fölé amit időközben előhalászott a táskájából. Valószínűleg a zoknijáról, vagy egyéb eget rengetően fontos dologról tweetel.
- Én csak barátkozni szeretnék - mondom.
- Jó csaj - vág közbe Calum, és beleharap a hatalmas pizzaszeletbe amit az előttünk lévő asztalról vett el.
- Ja - helyesel Ashton - És szereti a Paramoret.
Nem igazán tudom mit mondjak, szóval csak bólintok.
- Akarod, hogy felhívjam? Elég jó kerítő vagyok - húzza ki magát Ashton.
- Te egy csirkét sem tudnál bekeríteni, Ash - mondja röhögve Calum, ezen Mikey és én is elmosolyodunk.
- Most meg miért? - értetlenkedik Ash.
- Semmi - veregetem meg a vállát - Elhiszem, hogy jó kerítő vagy, de nincs szükségem a szolgálataidra.
Felállok, és átsétálok az egyik kétágyas szobába, miközben elköszönök a fiúktól. Nincs túl késő, de a szemem majd leragad. Le sem zuhanyzok, csak ledobom a szürke felsőm, leráncigálom a farmerem, és bedőlök az ágyba.
Felállok, és átsétálok az egyik kétágyas szobába, miközben elköszönök a fiúktól. Nincs túl késő, de a szemem majd leragad. Le sem zuhanyzok, csak ledobom a szürke felsőm, leráncigálom a farmerem, és bedőlök az ágyba.
