Sziasztok!
Igen, még élek, és szörnyen sajnálom, hogy majdnem két hétig nem hoztam ezt a részt! Tényleg.
Ezentúl próbálok majd odafigyelni, és betartani a heti egy fejezetet.
Remélem tetszik, ha igen kérlek tudasd velem hozzászólásként, vagy csak a kis kocka kipipálásával. Jó olvasást!:)
Tami xx
___________________________________________
- Nyerni fogok! - vigyorog rám Bo, majd belekortyol a dobozos kólájába - Megint.
Elmosolyodok, és a földre fektetett társasjátékra nézek.
Délelőtt kikísértem Hannát és Tanyát a reptérre, búcsúzásként sokáig ölelgettük egymást, majd mikor visszaértem a szállodába, Boba bukkantam - szó szerint; egymásnak rohantunk a bejáratnál - és azóta együtt töltjük a napot, aminek örülök, mivel semmiképp sem szeretnék egyedül maradni. Elmentünk szétnézni, felszálltunk egy olyan aranyos turista buszra is, de mint később kiderült, már Bo is járt Londonban, sőt többször mint én, de attól mindketten élveztük az utat. Boval az elmúlt három napban elég közel kerültünk egymást, ahhoz képest hogy legelőször a frászt hozta rám.
- Nem szeretem a sakkot- mondom nevetve.
- A sakkot senki se szereti - próbál bölcs lenni Bo - Csak vannak akik úgy tettetik hogy igen.
Nem tudom igaza van-e, de azért elnevetem magam és előrebököm az egyik bábut.
Ma reggel láttam a hatalmas buszt, ami a hátsóbejáratnál várakozott a 5 Seconds of Summerre, és annak is szemtanúja lehettem, ahogy halkan felszállnak rá a fiúk. Azt nem tudom, hova mentek, de örültem neki, hogy elmennek. Tegnap este elutasítottam Luke-ot, amihez az előtte való táncolás és a cukros italok adták meg a bátorságot szerintem. Valószínűleg most egy másik lányt próbál felvenni egy másik városban.
- Sakk-matt - kiállt fel vidáman Bo.
- Nem hiszem el, hogy mi komolyan sakkozunk - mondom, és feltápászkodok a szőnyegről.
- Mert mit akarsz csinálni? - Bo hanyatt vágódik, és a szőnyeg selymes anyagát kezdi simogatni - Lemehetünk a hallba cukkolhatunk embereket, vagy csak ehetünk...és cukkolhatunk embereket.
Az ablakhoz sétálok, és kinézek rajta. Az utcai világítás fényei egybeolvadnak, az eső csepereg. Glasgow jut eszembe, az éjszakák mikor az eső csepergése a párkányon volt az altatódalom, hogy több csizmám volt mint tornacipőm és a nagymamám hatalmas esernyőgyűjteménye, amit még a legtöbb angol is megirigyelne.
Ekkor megszólal a telefonom megtörve a gondolatmenetem. Bo nem zavartatja magát, hatalmas fekete szemével tovább bámulja a plafont, miközben szőnyeg-angyalt csinál. Vagy valami olyasmit.
Kikutatom a táskából a fekete Samsungomat, és sokáig nézem a kijelzőn villogó ismeretlen számot, míg azon gondolkozom felvegyem-e.
- Igen? - szólók bele végül sóhajtva.
A vonal túlsó végéről izgatott mozgolódás és susmogás hallatszik, de senki se szól a készülékbe.
- Hahó? - mondom kicsit ingerültebben, és már készülöm kinyomni, mikor egy férfi hangot hallok. Pontosabban többet.
- Felvette, felvette! - mondja valaki halkan és meglepetten, mire a másik biztatja a beszédre.
- Leteszem - mondom.
- Adjátok ide, az Istenért - mondja egy ismerős hang, majd a telefon hozzásúrlódik valamihez, és egy hangos koppanás után újra hallom a hangját - Szia Claire, te vagy az?
- Igen, ki az?
- Óh, szia - köszön még egyszer most már nem olyan komoly hangon - Calum vagyok.
Egy pillanatig nem szólalok meg, azon gondolkozok melyik is Calum. A fekete. Ő tűnik a legértelmesebbnek.
- Szia Calum - mondom kifejezéstelenül. Bo rám néz, és suttogva megkérdezi, hogy ki az a "kálúm". Csak megvonom a vállam, és a fal felé fordulok - Mit szeretnél?
Újra csörgés, és susmogás hallatszik, majd egy másik szól a telefonba.
- Luke telefonjából néztük ki a számod.
- Oké - nem igazán tudok ennél jobb választ erre a kijelentésre.
- Michael vagyok egyébként - mondja majd elkezd vihogni.
- Én meg Ashton - szólal meg Ash. - Hogy vagy Claire? - nem várja meg, hogy válaszoljak - Jól? Az jó.
- Le kell tennem - mondom, mivel semmi kedvem beszélgetni velük. Épp most kezdtem örülni, hogy megszabadultam tőlük, erre felhívnak.
- Ne - kántálja Michael és Ashton.
- Hagyjátok már! - mondja Calum - Késő van, ha nem szeretne beszélni akkor nem szeretne. - hallom ahogy elveszi a telefont - Bocsi, Claire.
- Nem gond - hadarom meglepődve - Tényleg megyek. Sziasztok.
- Szia! - ez Calum.
- Jó éjt! - ez talán Michael de nem vagyok biztos.
Mielőtt kinyomom, tisztán hallom hogy "Hívd fel Luket, Claire!".
~...~
Szokatlan, hogy ma reggel én kelek fel legkésőbb. A fiúk az elülső szobában ülnek, megmosakodva és - Ashton kivételével aki gondolom elveszítette a felsőjét valahol - teljesen felöltözve.
- Jó reggelt - mondom, hangom kissé rekedtes, a szemem meg apró csíkba húzza magát, a hirtelen fénytől.
- Még csak most keltél fel?! - csattan fel Cynthia, aki eddig fel alá járkált a szobában, most meg egyenesen felém lohol. Ma nincs rajta a szemüvege, helyette egy erős sminket készített - Lucas! 37 perc múlva interjútok van, te meg csak... - nem folytatja, helyette csak végig néz rajtam - Menj és készülj el - sóhajt.
Biccentek, de mielőtt a mosdóba mennék, veszek egy marékkal a chipsből ami egy barna tálon hever az asztalon, és a fiúkra vigyorgok, akik a szokottnál izgatottabb szemmel néznek vissza rám, Ashton még a vállamba is boxol.
- MOST! - menydörgi Cynthia.
- Oké, oké - morgom teli szájjal, és az kezemmel intek neki.
- És Luke - szól utánam, mire megfordulok és kérdőn nézek rá - Borotválkozz meg kérlek, borzalmasan nézel ki.
A mi mindig őszinte Cynthiánk!
Ahogy behajtom magam mögött a mosdó ajtaját, az azonnal kinyílik, és Ash viharzik be rajta, kezében egy szürke pólóval. Egy ideig csak állok, gondolom szeretne valamit a mosdóból, de ő nem mozdul, csak bámul.
- Na, nem készülődsz? - mutat a tükörre - "Már csak 37 peeerc, el fogsz késni" - utánozza Cynthia hangját.
- Itt fogsz állni? - kérdezem felhúzott szemöldökkel.
- Igen - bólint és belebújik a pólóba - De ha gondolod - látványos mozdulattal alrébb csúszik egy méternyit - itt is állhatok.
- Ha ha - nevetést tettetek, és jelentőségteljes pillantást vetek az ajtóra a vállam fölött.
- Amúgy csak Cynthiának nem tetszik a kendőm, és azt mondta cseréljem le - mondja és lehúzza fejéről a zöld anyagot.
- Nekem tetszik a kendőd - nézek rá a tükörből, mire ő megrázza a fejét. Mellém lép, kezével beletúr a hajába míg tükörképét bámulja, majd az ajtó felé veszi az irányt. Ahogy lenyomja a kilincset megáll, visszafordul, arcán hatalmas nagy vigyorral.
- Nem hiszem el, hogy ekkora barom vagy!
- Mi van? - kérdem összezavarodva. Mikor hagy már készülődni?
- Felhívtuk Clairet - arcán még az előzőnél is önteltebb mosoly terül el.
- Ne már, ember!
- De - már csak halvány mosly ül az arcán, vállat vonva folytatja - Nem volt beszélgetős kedvében.
Most rajtam a sor hogy elmosolyodjak.
- LUKE MEGVAGY MÁR? - hallom Chynthia hangját mire sóhajtok egyet.
- Tűnés! - kinyomom Ashtont az ajtón, majd bezárom azt.
~...~
Szeretem a vonatokat. A repülőn még mindig nem érzem magam valami jól, bár már párszor utaztam, a metrót eltűröm, de mindig is a vonat volt a kedvencem ilyen szempontból. Bo - annak ellenére hogy pár napja ismerjük egymást - könnyezve búcsúzott el, és megígérte, hogy még találkozunk. Ő délre utazik, Brightonba én pedig északra, Glasgowba. Nem tudom, mikor tartózkodunk majd újra egy városban, de remélem hamar. Nagyon jól éreztem magam az alatt az egy nap alatt amit ténylegesen együtt töltöttünk, még Boe-val is sikeres beszélgetésbe elegyedtem a pizzáról, ami körülbelül így hangzott:
Én: Boe, pizzát rendelünk Boval, te is kérsz?
Boe: Aha.
Én: És milyet?
Boe: Olyat mint Bo.
És utána nem szólalt meg. De én ezt akkor is siker ként nyugtáztam, és még sokáig büszke leszek rá.
Most anyára pillantok, aki apa kezét simogatja a térdén. Néha egymásra néznek és elmosolyodnak, amitől én is jobb kedvre derülök. Viszont az, hogy Glasgowba kell utaznom, még ha csak két hétre is, nem lelkesít. Hiányoznak a nagyiék, meg Jimmy, a 9 éves unokatestvérem, de akkor is (szívesebben mentem volna haza Hannával). Jimmy és az anyukája, Nora nagyiéknál laknak, mivel Nora rengeteget dolgozik. Emlékszem, régen, mikor még Glasgowban laktunk, én is sokat vigyáztam Jimmyre. Dominóztunk, bár egyikünk sem igazán tudta, hogy kell helyesen játszani, így Jimmy javaslatára építőkockaként használtuk, és abban versenyeztünk, ki tud magassabb várat építeni. Az esetek többségében ő nyert, mivel mindig nagyon remegett a kezem, és már a harmadik szinten felborítottam szegényes váramat. Ilyenkor, mikor ő már majdnem olyan magas várat épített mint ő maga, és látta, hogy én alig haladok, mindig belerúgott a saját építményébe, a világ legártalmatlanabb barna szempárjával nézett rám, és azt suttogta 'Eldőlt!'. Én erre mindig megcsikiztem, és bunyózva hemperegtünk a földön.
Majndem két éve nem láttam se Jimmy-t, se Norat, persze tartottuk a kapcsolatot telefonon, de izgatot vagyok, hogy újra láthatom őket. Viszont nem szeretnék találkozni a régi szomszédainkkal - pár utcával laktunk lentebb mint nagyi, egy aranyos kis barna ikerházban - osztálytársaimmal, vagy bárkivel. Csak egyszerűen nincsen hangulatom hozzá.
- Na béna volt a koncert? - böki meg a vállam Dan. Mosolyogva néz rám, és nekem rögtön az jut eszembe, hogy ha nem lenne a testvérem, akkor elkéne tőle olvadom, ha csak rám is néz. A szeme sötétzöld, mind ahogy az anyáé, haja hollófekete és a tarkóját súrolja. Egy fejjel magasabb nálam, erős állkapcsával, vékony szájával egyáltalán nem hasonlít rám. Tipikusan az a srác volt, akiről a legtöbb lány álmodozik, viszont én erre a gondolatra mindig elundorodom. Mégiscsak a testvérem!
- Nem volt az. Elment - vonom meg a vállam, és a vonat ajtajának támasztom a fejem, remélve hogy ennyivel letudom a témát.
- Elment - ízlelgeti a szót, amivel nyiltan kifejti hogy többre számít.
"Óh, igen, kedves bátyuskám, mikor vége lett a koncertnek az egyik nyomorék bandatag elütött, aztán meghívtak egy béna buliba, ahova Hanna rávett, hogy menjek el, mert egyébként nem akartam. De várj, itt még nincs vége! Ugyanaz a tag, aki elütött, elhívott randizni, amire én nemet mondtam természetesen, de egy idióta vagyok és megadtam neki a telefonszámom, amin a bolond haverjai máris zaklatnak. Egyébként semmi különös, neked milyen volt a heted?" - lehet hogy a "nyomorék" jelzőt kihagyom, mivel azért annyira nem nyomorék...
- Igen, elment - bólintok - A végén még lehet, hogy meg is kedvelem őket.
- Szóval akkor jól érezted magad? - lép be a beszélgetésbe apa is, viszont ő magyarul. Sose értettem mi ez a nagy szeretete Magyarország iránt, de szerintem többe tud róla mint egy magyar állampolgár.
- Kedvesem, legalább míg itt vagyunk, beszélgethetnénk az anyanyelvünkön - szorítja meg anya kedvesen a kezét. Ő pedig az anyanyelvünk hű örzője. Én személy szerint mindkét nyelvet kedvelem, de mégis könnyebb számomra angolul beszélni.
Apa lemondóan sóhajt, majd rám néz.
- Igen, jól éreztem magam.
- Ennek nagyon örülök - mosolyog anya, majd felnéz a vagonajtó fölötti kijelzőre, és izgatottan kiállt fel - Szedjétek össze a cuccaitokat, drágáim! Pár perc és megérkezünk - az utolsó szót énekelve ejti ki, mire én mosolyogva állok fel.
~...~
Szokatlanul szép idő van, mosolyogva emelem fel a fejem az ég felé, hogy beszippantsam a nap élénkítő sugarait. A fiúk lázasan rohannak befelé a szállodába, reménykedve hogy nem találkoznak senkivel, de engem ez nem zavar, örülök a melegnek, az köd nélküli Glasgownak. Szemem átsiklik a szemközt lévő buszmegállóra, ahol páran várakoznak. Legtöbbjüknek már valószínűleg vége a napja, munkából siethetnek hazafelé. Elgondolkozok, milyen napjuk lehetett? Vajon újság szerkesztőnél dolgozik valamelyik, és stesszes napja volt a havi megjelenés miatt? Vagy irodai munkások, és ki se látszanak a papír tömegekből, és még most is azon jár az agyuk?
Az én napom eddig kellemes volt, mondhatni. A leedsi interjú rövid volt, és sablonos, az alig pár órás úton pedig kipihentem magam, most meg csak a ma esti koncerten jár az eszem. Szemem újra a buszmegállóra repül, ahova most érkezik a busz.
És akkor meglátom.
Hosszú, barna haját ma összefogta, ami még így is nagyon jól áll neki. Rövid fekete nadrágot, és bő szürke atlétát visel, egy oldaltáska, és sötét bőrönd van nála. És nem mellesleg egy magas, fekete hajú fiú mellett áll. A barátja lenne? Ezért utasított el? A gondolatra kissé elbizonytalanodom, de ennek ellenére átadom a gitártokom Timnek, hogy vigye be a szállodába, az összes többi cuccommal együtt, és Claire felé veszem az irányt.
Ő nem vesz észre, egészen addig míg meg nem bököm a vállát. Riadtan fordul meg, majd mikor meglát barna szeme tágra nyílik.
Oké, idejöttem. És most?
- Sziiia - mondja halkan, bizonytalanul.
- Szia - mosolygok rá.
Ahogy itt áll előttem, meglepetten, és kissé szétnyílt ajkakkal bámul, eszembe jut, hogy milyen gyönyörű. A maga módján, de az, és érzem, hogy nem tartja magát annak. Alacsony. Eddig észre se vettem, hogy ilyen alacsony, alig ér a vállamig.
Egy kedves, sötét hajú asszony lép mellé, és szolid mosollyal mér engem végig, majd Clairere néz.
- Ki a barátod, drágám?
Claire az ajkába harap, és úgy néz rám, mintha haragudna. Talán nem kellett volna idejönnöm?
- Ő, Luke - mondja kezével felém int - Luke Hemmings és nem a...
Nem hagyom, hogy befejezze a mondatot, rögtön nyújtom a kezem.
- Üdvözlöm! - mosolygok - Gondolom Claire anyukájához van szerencsém.
Claire csak a szemét forgatja, majd elkapja a fejét, és más irányba kezd nézni. Anyukája - ahogy feltételezem - viszont lenyűgözve néz rám.
- Igen, örvendek, a nevem Beth Fisher.
- Én pedig Liam Fisher vagyok - nyújtja a kezét az apukája is.
A magas srác nem mond semmit, csak a telefonját nyomkodja.
- Ő Dan - mosolyog bocsánat kérően Mrs. Fisher - Claire bátyja.
Ennek hallatán talán a kelleténél jobban is elmosolyodok. Szóval nem a barátja.
- Nagyon sajnáljuk, Luke, de Claire nem tud most maradni, még csak most érkeztünk - mondja Mrs. Fisher és Claire vállára teszi a kezét - De majd beszéljetek meg egy találkozót - látom a szemén, hogy nagyon izgatott. Anyukámra emlékeztet, mindig is lázba jött ha csak beszélgetem is egy lánnyal.
- Nem hiszem ho...
- Remekül hangzik! - vágok Claire szavába, mire ő szúrós szemmel néz rám, én viszont csak még jobban vigyorgok - Majd még beszélünk Claire - nézek rá, mire az arca egyre vörösebb árnyalatot vesz fel - Örvendtem - biccentek Mr. és Mrs. Fishernek, majd sarkon fordulok, és sietek is vissza a szállodába, míg az örömöm egyre inkább csak nő. Eleinte zavart, hogy rámenősnek kell lennem, de ahogy látom hogy idegesíti őt ez, én csak egyre magabiztosabb vagyok. Na meg hát, a szülei előtt csak nem utasít vissza!
IMÁDTAAAAAM *-*
VálaszTörlés